Epigramma

Az epigramma (gör. 'rávésés, felirat') az ókori költészetben alakult ki a halottakat jellemző, varázsige gyanánt használt mondásokból. Ez vált felirattá kőbe vésve a síremléken. Tömörnek, találónak kellett lennie, ezt szolgálta az ellentétekkel való jellemzés. Lessing német író-esztéta (18. sz.) meghatározása szerint az epigramma csak valamely tény (tárgy) és a hozzá kapcsolódó szellemes megjegyzés egységében jöhet létre, így a műnek két része van: expozíció (előtag) és klauzula (utótag); és kapcsolatuk gyakran ellentétes. Bajza József a célpontot és az afelé haladást tartotta a legfőbb műfaji vonásnak. Az epigramma témája, hangneme, célja szerint igen változatos műfaj: megörökíthet gyászt, szerelmet, sokféle életmozzanatot; van tanító, harci, gunyoros-szatirikus és politikai változata is. (EZ A FONTOS, SZERINTEM)

A műfaj első alkotásai a Kr. e. 7. századból valók, versformájuk többnyire disztichon. Szimonidész (Kr. e. 5-6. sz.) nevéhez fűződik a hősi epigramma leghíresebb változata (A Thermopülai-i hősökre), Anakreón (Kr. e. 6. sz.) a béke és a magánélet elsődlegességét hirdeti (Gyűlölöm azt...), Aszklepiadész (Kr. e. 1. sz.) a szerelmi epigramma mestere (Életuntság). A római költészetben Catullus (Kr. e. 1. sz.) a szerelem ambivalenciáját fejezi ki kivételes dinamizmussal (Gyűlölök és szeretek). Martialis (1. sz. ) a műfaj szatirikus változatát műveli (Könyveiről). A műfaj késöbbi világirodalmi történetéből Goethe és Schiller közösen jegyzett, művészeti-irodalmi tárgyú epigrammakötete, a Xéniák (1796) emelkedik ki.

A magyar költészetben a humanista Janus Pannonius itáliai korszakában – Martialis nyomán – írt epigrammákat (Szilviához; Kigúnyolja Galeotto zarándoklását). A Magyarországon született művekben a költői öntudat hirdetése mellett (Pannónia dicsérete; A narni Galeottóhoz) megszólal a meg nem értettség és a korán jöttség fájdalma is (Egy dunántúli mandulafáról). Balassi költészetében csak a kései művek között találunk epigrammákat (Fulviáról, Az erdéli asszony kezéről). Zrínyi Miklós költői és emberi programját fogalmazza meg Az idő és hírnévben, 1653. Kazinczy Ferenc Tövisek és virágok, 1811 című, a neológusok elveit hirdető epigrammakötete új lendületet ad a nyelvújítási harcnak. A korszakban Batsányi epigrammája, A franciaországi változásokra,1789 felhívó szándékkal született, Berzsenyi műve pedig a Napóleon-kultusz kritikáját adja (Napoleonhoz, 1814). A műfaj didaktikus lehetőségeit és érzelmi hatását használja fel a romantika korában Kölcsey, hogy a reformkor programját népszerűsítse (Huszt, 1831; Emléklapra, 1833; Versenyemlékek, 1833). Vörösmarty a harmincas években írt epigrammáiban hirdeti a nemzeti liberalizmus Széchenyi által is vallott eszméit (Pázmán, 1830; Magyarország címere, 1832). Petőfi (emberi és költői válságát tükröző) Felhők-ciklusa, 1846 egyúttal a merev műfaji szabályok fellazításának és megújításának kísérlete is. A 20. századi magyar lírában József Attila epigrammái a műfaj klasszikus normáit élesztik újra (Egy spanyol földmíves sírverse, 1936; Két hexameter, 1936). Illyés Gyula közéleti problémákat fogalmaz meg polemikus műveiben (Jog a XX. században, 1937; Egy népfinak, 1937; Táviratok, 1981)