Nyelvünk jelek összességéből áll, melyek egy rendszert alkotnak. Ennek a rendszernek köszönhetően érthetjük meg egymást, feltéve, ha ugyanazt a nyelvet használjuk.

            A jel mindig egy jelölőből és jelöltből áll. A jelölő egy hangsor, mint pl. k+u+ty+a, a jelölt pedig egy fogalom, vagyis a kutya, mint egy négylábú emlősállat. A jelölő és a jelölt között a megfelelés kölcsönös a nyelvben, képesek egymást felidézni. A hangsorral felidéződik bennünk a fogalom, illetve ezt a fogalmat a hangsorral tudjuk kifejezni. A jelhez tartozik egy jelentés, amit jeltárgynak nevezünk. A jeltárgy a valóság, egy konkrét dolgot jelent. Beszédünkben szöveget alkotunk, a konkrét jeltárgyra használjuk az adott nyelvi jelet. Pl. amikor kutyáról beszélünk, akkor egy adott kutyára gondolunk, és nem általánosan a négylábú emlősállatra.

            A nyelv is jelekből épül fel, hiszen a nyelvi jel is jelölőből, hangsorból és jelöltből, fogalomból áll, és az adott beszédhelyzetben utal a jeltárgyra.  Sokáig csak a szót tekintették nyelvi jelnek, de ma már tudjuk, hogy a szóelemek, idegen szóval morfémák a legkisebb jelentéssel bíró nyelvi jelek. A hangokat, fonémákat nem soroljuk a nyelvi jelek közé, mert nincs önálló jelentésük, csak jelmegkülönböztető szerepük van, pl. kerek/kerék. A hangokból épülnek fel a morfémák és a lexémák=szavak, ezért jelelemnek nevezzük őket. A morfémáknak két alapvető típusuk van: a tő- és a toldalékmorfémák. A tőmorfémáknak fogalmi (pl. szép, asztal, olvas) vagy viszonyjelentésük van (pl. és, után, se), míg a toldalékmorfémáknak (pl. -ság/-ség , -ban/-ben) csak viszonyjelentésük lehet. Nyelvi jeleknek tekintjük a szavakat is, valamint tágabb értelemben a szószerkezeteket=szintagmákat, mondatokat is.

            A szavakban a hangalak és a jelentés kapcsolata általában megegyezésen, hagyományon (konvención) alapul. Ez a kapcsolat véletlenszerű, ezért mondjuk, hogy a nyelvi jel önkényes. Ezt bizonyítja, hogy ugyanazt a dolgot más-más nyelvekben különbözőképpen nevezik meg. Pl. ló, Pferd, horse (horsz) hangsor jelöli ugyanazt a fogalmat.

            A nyelvi jelek többsége szimbolikus jel. Kivételt csak a hangutánzó és a hangulatfestő szavak képeznek, melyeknél a jelölő és a jelölt között valamilyen valós összefüggés van. Ezt bizonyítja, hogy az ilyen típusú szavaknak a hangalakja a különböző nyelvekben hasonló (pl. a kakukk fogalmát a latinban cuculus, a görögben kokkux hangsorral jelölik).

            A nyelvi jelekhez több jelentés is fűződhet (azonos alakú, többjelentésű jelek), és egy fogalmat többféle jellel is jelölhetünk (pl. rokon értelmű fogalmak).

            A nyelvi jelek sokféle módon kapcsolódhatnak egymáshoz a beszédben, de kapcsolódásuk mindig az adott nyelv szabályai szerint történik. Kapcsolódásuk következtében alakulnak ki a szószerkezetek, mondatok, és így épül fel a szöveg.